Lukács/2. Olasz Intézet

Zenekarunk vezető karmestere ebben az évben is követi az előző évadban megkezdett gyakorlatot: saját hangversenyeit ciklusba rendezi, amelynek egyes előadásai különböző bérletsorozatokban csendülnek fel. Tavaly Haydn négy utolsó szimfóniája alkotta a sorozat magvát, idén Mozart négy utolsó szimfóniája, egy-egy híres operájának nyitánya és Brahms négy szimfóniája alkotja a sorozat műsorát.

A Lukács bérletben a ciklus második előadására kerül sor, amelynek összefoglaló címe ez lehetne: Az Öröm. A Varázsfuvolában Mozart a szeretet és a jóság diadalát hirdeti, és pontosan ezt fejezi ki az opera remekmívű nyitánya is. Az 1788-ban komponált három, nagy utolsó szimfónia közül az Esz-dúr szimfónia az, amely a legderűsebb, amelyben a hétköznapi ember ismerhet magára, szemben a nagy g-moll szimfónia szenvedélyes drámaiságával és különbözve a Jupiter szimfónia isteni magasztosságától is.

Johannes Brahms összesen négy szimfóniát komponált. Ha összevetjük ezt a számot Beethoven kilenc, Mozart 30-nál több és Haydn 104 szimfóniájával, rögtön kiviláglik, hogy Brahms sokkal sűrűbb, sokáig érlelt mondanivalót közöl ezekben a nagy művekben, ami persze egyáltalán nem jelent értékbeli különbséget a nagy elődökkel szemben. Brahms négy szimfóniája közül a második az, amely egyértelműen a derű, az öröm felszabadult hangját üti meg, sőt a fináléban a nála nagyon ritka, ujjongó, diadalmas boldogság szólal meg.