Az író, amikor ír, általában fantáziájára hagyatkozik, vagy személyes emlékezetének törmelékéből építkezik. Nekem gyenge az emlékezetem, és a képzelőerőmet se tartom sokra: szívesebben dolgozom élő modellről. „Dokumentumot” írok, létező, egyedi alakok portréit rajzolgatom. Ez a nőalak, Etelka, aki itt 'megszólal, ha jól végeztem magam vállalta dolgomat, élethűen és egészen olyan, mint az a valóságosan köztünk élő budapesti hajléktalan asszony, akivel találkoztam, aki mesélt nekem, beavatott élete drámájába: ezt az igazi „mesét” ketten írtuk. (Csalog Zsolt)
1998-ban végzett a Színművészeti Főiskolán Zsámbéki Gábor osztályában egy bizonyos Fullajtár Andrea nevű lány. A nevét már rögtön, negyedévesen meg kellett jegyezni, mert ki lehet olyan bátor (pimasz??), hogy ugyan a neve után a színlapon még egy f.h. kitétel ficeg, de monodrámával indítja pályáját a Katona Kamrájában? A Csendet akarok egyértelműen az arcába vágta a szakmaíróknak és a nézőknek, hogy itt nem egy bizonytalan színinövendék áll (ül) a színpadon, hanem egy karcos már-színésznő. Huszonéves korában simán elhittük neki, hogy meghatározhatatlan korú hajléktalan. Mert úgy ült, úgy beszélt, úgy hallgatott, úgy nézett. Most, tizenkét év után Fullajtár megint csendet akar. Megannyi szereppel a háta mögött. Karcossága mellé azóta szakmai és élettapasztalatokat gyűjtött. Ezekkel együtt rajzolja meg újra Etelka életét. (Rick Zsófi)
