Különösen nem olyan szerzők esetében, mint Schumann, Liszt vagy Bartók, s a legkevésbé sem olyan művészek tolmácsolásában, mint Bogányi Gergely. Az ő előadásában még azok a monokrómnak nevezhető meditációs darabok is ezer színben pompáznak, mint amilyen Liszt „modernista” tételei a Zarándokéveket lezáró füzetben, elég csak a „színtelen” víz zenéjére (A Villa d’Este szökőkútjai) vagy a Sursum corda átszellemült anyagtalanságára utalnunk. E műveket a kései Liszt-zenét kritikusan szemlélő Wagner is kedvelte. Felesége jegyezte fel naplójába férje szavait: „álmodozó, melankolikus lét az apádé a Villa d'Estében, ahol megénekli a Ciprusokat, az Angelus harangszót, a vízeséseket: ez tetszik nekem!” Bartók Béla számára különösen inspiráló volt Liszt kései stílusa.
Amikor felfedezte zeneiségét, egyenesen az „önmagára találás” élményéről számolt be. Felvétel is megőrizte, hogy miként játszotta a Sursum corda című darabot. A Bogányi Gergely által kialakított műsor tehát nemcsak egy általánosan ismert Liszt-Bartók viszonyt mutat be, hanem azt a maga konkrétságában teszi élményszerűvé. S hogy a különböző személyek és zeneszerzők között milyen titkos és kevésbé titkos kapcsolatok fedezhetőek fel, arra regényes választ kaphatunk Schumann kaleidoszkópjából, a Karneválból.
Műsor:
Liszt: Angelus
Liszt: Gyászinduló
Liszt: A Villa d’Este szökőkútjai
Liszt: Sursum corda
Bartók: Szonáta (BB 88)
Schumann: Karnevál, op. 9
