SZÍV-HASAD

„Le nem veszi tekintetét az erdőről, topogni kezd, nyaka befeszül, a háta megkeményedik, a combommal átkarolva érzem, élesen kopog a patája a jégen és a köveken, hallom, ahogy a megfagyott szaru a bazaltot rúgja, mint két idegen, egyik sem enged a másiknak, csak összeérnek, de nyomot nem hagynak, mint halandó találkozása az örök élettel, Tamás találkozása Jézussal, olyan nagy a hideg a Pilis hegység völgyeiben, hogy a havon nem hagy nyomot se ember, se állat.”

Ebben a világban még szoros és kölcsönös függőviszonyban áll az ember a természettel.

„…szelíden születnek […], nincs mit megszelídíteni rajtuk, s csak azért menekülnek az ember elől, mert mi nem vagyunk szelídek, félelemmel kísérik vadságunkat.”

A létezés kérdéseit firtató Kollár-Klemencz könyv talán a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása, azért is, mert a szerzője úgy ábrázol egy fiktív világot, ahogyan az ember (és az állat) megéli a saját valóságát – ki-ki, a maga hite szerint.

„Sokat kutattam, de legalább olyan sokat jártam az erdőt, töltöttem időt tisztásokon, csapásokon, hogy közelebb kerülhessek magam is az időtlen természethez” – vallja az író. Ez a fajta megismerési folyamat pedig talán még messzibb utat kínál: „mindentől távol, de Istenhez közel”.

Két művész. Két világ. Két gondolat. Két ember. Két lény. Két szív. 1 színház. Kollár-Klemencz László dalszerző, zenész, író és László Zsolt színművész hasonlóan látják és élik meg a világot. Most kettejük útja találkozik.