Takács-Nagy Gábor ezen az estén folytatja Haydn-sorozatát, melyben a nagy osztrák mester négy utolsó szimfóniáját szólaltatja meg.
A 103. szimfónia arról a maga korában szokatlan jelenségről kapta a nevét, hogy a mű egy magányos üstdob halk pergésével kezdődik, de nem ez a darab egyetlen különlegessége, hanem az is, hogy a szabályosan felépített szimfóniában időnként versenymű-szerűen szólisztikus szerepet kapnak egyes hangszerek.
Most is alkalmunk lesz összehasonlítani Haydn nagy szimfóniáit a nem is sokkal későbbi utódok alkotásaival. Franz Schubert V. szimfóniája egészen fiatal, mondhatni gyermekkori alkotás, amelynek megejtő szépsége ezért is olyan bámulatos, hiszen a műben egy érett, eredeti gondolkodású, a zeneszerzés mesterfogásait tökéletesen birtokló alkotó kezenyomát látjuk.
Mindemellett jól felismerhető a műben a Haydn által kifejlesztett, örökérvényű „szimfónia-modell".
Néhány évtizeddel később keletkezett Robert Schumann, a német romantika nagy alakjának híres gordonkaversenye. A zeneszerző nem kívánja virtuóz és hatásos magánszólammal megajándékozni a mű szólistáját, inkább hagyja, hogy a mélyhangú, az emberi hangra emlékeztető, de mélyről fakadó érzelmek ábrázolásában utolérhetetlen hangszer ábrándozásra, fantáziájának szabad szárnyalására csábítsa.
Nem könnyű feladat szólistának és karmesternek magával ragadni a hallgatót a fantáziának erre az útjára, de olyan nagy művésznek, mint Perényi Miklós, olyan karmesterrel, aki évek óta kamarazene partnere, sőt, személyes jóbarátja is, biztosan sikerülni fog ez a varázslat.
