Bizarr alakok népesítik be a színpadot, az egyéni beszédmóddal megjelenített szereplők között többnyire a süketek párbeszéde folyik. A jól pergő cselekmény biztosan halad a sötét végkifejlet felé, s ezt alig oldja a kényszeredett, a műfajból következő szerencsés befejezés.
A darab jóval sikerültebb, mint az író első darabja, A méla Tempefői. Csokonai, „ez a valódi színpadot sohasem látó színpadi zseni” itt már határozott bohózatíró tehetségnek is mutatkozik. A színpad követelményeit alig ismerve teremtett egy sor humoros alakot, sikerült epizódot, bohózati helyzetet. Népies mellékalakjai – Lázár, a tótos beszédű boltos legény, Kuruzs, a rigmusgyártó ezermester, Boris, a magyar nótákat kedvelő szobalány – élénkítik az amúgy is kacagtató történetet.
A múlt század közepén a Karnyónéról egy kritikusa így írt: „...olyan modern, minden színpadi esetlenségével együtt, hogy valójában közelebb áll hozzánk, mint bármi, amit a vígjáték műfajában a következő száz év magyar irodalma létrehozni tudott”.
Zenészek: Bottyán Blanka, Suhanyecz Viktória, Horányi Tamás
