Agatha Christie: Az egérfogó

A fiatal Ralston-házaspár panziójában vagyunk. Távol az emberektől, a világtól. Abban a zárt játéktérben, a hótorlaszok közé ékelt, bűnügyi laboratóriumban, amelynek az írónő, szokás szerint, még a telefonvezetékét is elvágta. Egyelőre csak azt tudjuk, hogy a Culver utcában megöltek egy nőt. Aztán sítalpakon megérkezik Trotter, a nyomozó. S kiderül, hogy a gyilkosnak a panzió lakói között kell lennie. Agatha Christie sorra elénk idézi a szereplőket, s külön-külön mindegyikről bebizonyítja, hogy - tévedés kizárva! - csak ő, egyedül ő lehet a gyilkos! De mi tudjuk, hogy a sok ártatlan között egyetlen vétkest kell keresnünk. Így a harmadik leleplezésnél kétszer érezzük becsapva magunkat, a negyediknél háromszor, és így tovább… Az író egyik kelepcéből a másikba csal, hogy aztán - miután kiengedett a szabadba - önként fussunk be a legnagyobb kelepcébe… Két és fél órás elme-torna. Színpadi matematika. Csiki-csuki játék. Könnyű mulatság, amelyről a közönség abban a tudatban távozik, hogy lám, megint túljártak az eszén…

Agatha Christie a színházi jogokat unokájára ruházta át, mondván, a darab fél év alatt kiszenved. Ez egyszer tévedett. Az egérfogót Londonban 63 éve játsszák megszakítás nélkül. Bemutatásakor Sir Winston Churchill volt a miniszterelnök, jegyre adták még a húst, szalonnát, cukrot és a vajat. A közel 26 ezer előadásban eddig 414 színész állt a színpadon, 136 mérföldnyi inget vasaltak ki, és az előcsarnokban 462 tonna jégkrém fogyott el. A Big Ben és a Tower-híd után a darabnak otthont adó St. Martin’s Theatre a leghíresebb londoni turistalátványosság.